We live Financial Times
Aki gyakran kóricál Európában (az én Európámban), az tudja, hogy a Financial Times lelkes és hűséges olvasója vagyok. Az FT a lehető újságok legjobbika, nótórius újságolvasóként és telhetetlen hírfalóként ezt újólag megerősíthetem. De azt is egyúttal, hogy az FT a drága újságok legdrágábbika, és az ember ezerszer meggondolja, hogy kiadjon-e rá naponta - mondjuk - egy fél ebédre valót (belgiumi ebédre gondolok). Évek óta járatom az FT-t, tavaly ősszel azonban, amikor meg kellett volna újítanom az előfizetését, vérző szívvel dobtam ki a kukába a szelvényt: a válságnak a rózsaszín újság lett az első (és remélhetőleg utolsó) áldozata nálunk.
Igenám, de az FT nem hagyta annyiban! Folyamatosan, hétről-hétre küldözgette az (elő)fizetésre fölszólító leveleket, közben persze jött az újság is, majd végül egy mail, amelyben értesítettek: a lapot mostantól előfizetik nekem - két hónapra. Aztán eltelt a két hónap, és a ropogós FT továbbra is minden reggel ott várt a postaládában. Kezdtem magam elszégyellni. Csak elő kéne fizetni… Egy szép napon a marketing megunta a rimánkodást és a potyázást, és egy udvarias mailben elbúcsúzott kedves, régi előfizetőjétől, megkérdezve finoman, mi a lemondás oka. Elégedetlen vagyok az FT tartalmával? Nem kapom meg időben? Gond van a házhoz szállítással? Nem dear Mister, egyikkel sincs baj, sőt, csakhogy válság van: We live Crisis Times - válaszoltam, a lap reklámszlogenjét - We live Financial Times - kissé parafrazeálva.
Teltek-múlt az idő, bevallom, igen nehezen az FT nélkül, mígnem egy jó hónap múltán újabb mail érkezett. Csak nekem, csak most, ellenállhatatlan kedvezményeket ajánlva. Ilyen alacsony áron csak a kezdő, s nem a bejáratott előfizetőknek kínálják az újságot. Naná, hogy ellen nem álltam!
A fönti történet az üzletről szól. A kevés pénz is több, mint a semmi. Érdemes érte megküzdeni.
We live Financial Times. Long live Financial Times!