Európában

“Happiness is not having what you want, but wanting what you have.”  (Hyman Schachel rabbi)

A pécsi egyetemről érkezett újdonsült Erasmus-ösztöndíjasokként,  P. és E. most ismerkednek a leuveni diákélettel. Nem megy minden mint a karikacsapás, de hát istenem, ezek a fiatalok edzettek és élelmesek, föltalálják magukat a nehéz, vagy csak annak tűnő helyzetekben. A leuveni egyetem pedig, amelyik nem ma kezdte az ipart - már ami az Európa különböző sarkaiból érkező Erasmus-ösztöndíjasok fogadását is illeti - igyekszik segíteni, eligazítani őket a Nagy Ismeretlenben. Kaptak már ingyenes buszbérletet, sportkártyát, ideiglenes kódot az internet-hozzáféréshez - és egy listát a “flamand haverokról” (Flemish buddy). Ezek olyan helyi fiatalok, akik vállalják, hogy pártfogásukba veszik a frissen érkezett külföldieket, mégpedig leginkább a másik nemhez tartozókat. P. és E. szerint válogatni lehet a felhozatalból, no nem a szem- vagy a hajszín, hanem pl. az érdeklődési kör szerint. Mivel mindkét lány komoly kapcsolatot hagyott otthon, remélem, hogy az érintett fiúk nem fedezik föl ezt a blogbejegyzést:)

Kerestük a centit Regensburgban, amivel a Duna vízszintjét mérik, de nem találtuk… Az idősebbek még emlékezhetnek rá, hogy a rádióban minden délután - Sz. jó memóriája segít: a Petőfi adón, háromnegyed kettőkor - az ügyeletes bemondó beolvasta a vízállás-jelentést. Valahogy így: “Regensburg, Schwableweis: 533, apad, lejjebb árad, hajóvonkák találkozása tilos”. 

Hát igen, Regensburgban jártunk néhány napja a haza - vagy inkább vissza? - vezető úton. Nem olyan szép, mint a Dunakanyar, hiába van arrafelé is egy-két Duna-kanyar. Viszont láttunk híres házakat, ahol annak idején Napoleon meg Goethe szállt meg, azt az épületet, amelyben Kepler csillagász örökre lehunyta a szemét fotón is megörökítettük. Lásd alább, annak a Prinzess nevű kávéháznak a fényképévével egyetemben, amelyről azt állítják, hogy Németország legrégibb kafetériája.

[Show as slideshow]

Az a hír járja Lady Ashtonról, az EU külpolitikai főképviselőjéről - akit csak azért nem neveznek külügyminiszternek, pedig szó volt róla a posztot létrehozó Lisszaboni Szerződés tárgyalása során, mert 1. azt mindenki értené 2. nehogy má’ a tisztség viselője azt higgye magáról, hogy ő tényleg külügyminiszter, mikor ott van arra a másik 27! -, hogy van mit bepótolnia a nemzetközi kapcsolatok és diplomácia nevű tantárgyból.  Ashton sosem volt külügyér, “csak” profi politikus, ami elég szokott lenni ahhoz, hogy az ember bármely vezetői poszton föltalálja magát. Ez neki kicsit lassabban megy, mint remélték azok, akik megkínálták a főképviselői címmel. Ashtonnak azonban van humora, és jó angol módjára, öniróniája is.

Külpolitikai főképviselőre azért volt, van szüksége az Európai Uniónak, hogy az megtestesítse, (fő)képviselje a tagállamok egységes akaratát. Az elcsépelt - ráadásul hamis - közhely szerint azért, hogy legyen valaki, aki fölemeli a telefont, ha a tengerentúlon az európai álláspont iránt érdeklődnének egynémely nemzetközi kérdésben. (Állítólag Kissinger hiányolta ezt: “Kit hívjak föl, ha az európai véleményre vagyok kíváncsi?”, de megbízható források szerint efféle mondat nem hagyta el a száját). Szóval, Ashton egy interjúban nemrég a soha el nem hangzott kissingeri kérdésre azt válaszolta: “Való igaz, ha Amerikából telefonálnak, most már én veszem föl a kagylót. És azt mondom: ha a német álláspontra kíváncsi, nyomja meg az egyes gombot, ha a franciára, nyomja meg a kettest, ha a britre, a hármast…”

Most garantáltan eublogómentes öt hét következik. Aztán jövök, de mindenki menjen…. nyaralni! 

Aki még nem látta: már a Youtube-on is szivárog. Itt.